Sosem gondoltam volna, hogy a Guitar Hero ekkora móka, hiszen azért az nem egyértelmű, hogy ha egy műanyag gitárral a nyakadban állsz és nyomkodod a gombokat, az jó. Ennek ellenére tulajdonképpen a tegnapelőtt éjjel és a tegnapi nap ezzel telt, itt zúzott a teljes balatoni csapat, közte két lány is,

szóval mostantól nincsenek értetlen tekintetek, mikor egész álló nap képes vagyok a gép előtt ülni, és komolyan gondolni azt a választ a "hogy bírod" kérdésre, hogy "észre sem vettem, hogy elment az egész nap, annyira jó ez a játék"

az első turné végére egészen belejöttünk, olyannyira, hogy még fagyizás közben is jártak az ujjak, ha valami rockosabb zene szólalt meg a rádióban. Úgy tűnik, hogy az ember szereti a tüzet, fél a póktól, és - valami fura ösztöntől vezérelve - imád zenélni is. Remélem, hogy Wiire is lesz majd hasonló, tuti siker.

A másik játék, aminek tegnap rabjává váltunk, egy egyszerű társas, a Drakon. Ez is a mostanában divatos "dinamikus játéktér" elvet követi, vagyis a tábla, amin játszunk, mindig más, és folyamatosan változik -olyannyira folyamatosan, hogy több olyan építőkártya is van, ami a játék folyamán változtatja a helyét. Két cél van, az egyik -a kevésbé fontos-, hogy összegyűjtsünk tíz aranyat; a másik -a sokkal lényegesebb és szórakoztatóbb-, hogy a többi játékos életét ott nehezítsük meg, ahol csak tudjuk. Erre lehetőségünk van úgy, hogy karakterünk adottságait használjuk ki,

a barbárt márpedig elkúrták, az tuti, egyszerre szopatni a másikat és még egy kártyát is elvenni tőle, na az sok, de sebaj, ezt csak azok bánják, akik nem barbárral vannak

vagy pedig szimplán csak építünk nekik egy olyan labirintust, hogy megemlegetik még két partival később is.

Az egyszerűség gyönyörködtet.