No, van egy újabb ok, amiért utálom a telet: a jeges utak. Tegnap ugyanis sikeresen túléltem életem első komolyabb autóbalesetét, és nagyon remélem, hogy ez marad mostmár a legkomolyabb eset is. Bogékhoz  jöttem, és kábé másfél kilométerre a céltól az autó egyszercsak megcsúszott, elkezdte riszálni magát, aztán jött az árok, reccs-ropp és már a feje tetejére is állt szegény kis Fiat. Elég furcsa érzés volt lógni a biztonsági övön, elsőre nem is értettem, miért nem tudom kikapcsolni, aztán rájöttem, hogy feszül az egész. Kicsit megtámasztottam magam, megnyomtam a gombot, és lehuppantam a szélvédőre, és kábé itt kezdtem el felfogni, hogy mi is történt. Felhívtam Bogot

szegény, nagyon megijesztettem

aztán kikászálódtam a kocsiból - mivel az ajtó nem nyílt, kénytelen voltam az ablakot lehúzva kimászni. Aztán jöttek a tűzoltók, akik sajnos a még nem tört oldalán keresztül fordították vissza az autót, de ennek ellenére is nagyon hálás vagyok nekik, hogy segítettek. Később a rendőrök is kijöttek, mert bár én nem hívtam őket, a tűzoltók igen, és mivel nem az útviszonyoknak megfelelően vezettem (ötvennel mentem kilencven helyett, ráadásul hiába méricskéltek, se féknyom, se semmi nem látszott, szóval ha azt mondtam volna, hogy harminccal mentem, akkor se nagyon hiszem, hogy sokáig kérdezősködtek volna), szabálysértési eljárás indul ellenem, amit igazából nem értek, de elméletileg valami párezres bírság az egész, és ha tényleg, akkor leszarom. Ja, és életemben először fújtam szondába is, újabb pipa az "ilyet sem csináltam még" listán.

Így utólag végiggondolva sikerült egész logikusnak maradni, például az első dolgom az volt, hogy leállítottam az autót, meg akkor sem estem pánikba, mikor nem nyílt egyik ajtó se, de azért van pár tanulsága a dolognak.

- ismét bizonyságot nyert, hogy alapvetően szerencsés ember vagyok: ha ötven méterrel később szaladok bele az árokba, egy nagyobb buckát találok telibe, és akkor bizony komolyabb baj is lehetett volna.

- aki azt mondja, hogy a biztonsági öv hülyeség, az egy hatalmas fasz. Csak azért tudtam szó szerint egy karcolás nélkül kikászálódni egy autóból, ami a feje tetején csúszva állt meg, mert be voltam kötve. Ha nem vagyok, kábé szarrá töröm magam, de az tuti, hogy nem úszom meg azzal, hogy mintha fájna a térdem...

- nem igaz, hogy nem áll meg senki egy balesetnél: nekem annyian álltak meg, hogy a végén már terhes is volt picit...

- és végül: ötvennel mentem, és mégis, a nyílegyenes úton egyik pillanatról a másikra elvesztettem minden, de tényleg minden kontrollt az autó felett, márpedig ez a tény elég ijesztő. A fura az, hogy nagyrészt vissza tudom idézni a dolgot, hogy minden oké - táncol a segge - hiába kis fék, hiába kis kormány - bazmeg, árok - bazmeg, átfordul - oké, semmi bajom; és nagyrészt nem is volt félelmetes az egész, de volt egy pillanat, amikor - nincs erre jobb szó - realizáltam, hogy nos, itt én már nem tehetek semmit, és ez kurvára megrémített.

Tegnap még leginkább ideges voltam, mert sajnálom az autót (meg a pénzt), mert igencsak megszerettem a kis járgányt minden apróbb hibája ellenére, és nagyon nem azt érdemli, hogy egy bontóban végezze, csak mert többe kerül megcsináltatni, mint amennyiért egy ugyanilyet vehetek. Ma hajnalban felébredtem, és kicsit elgondolkoztam az egészen, és a helyzet az, hogy a kocsit továbbra is sajnálom, de örülök, hogy élek, és annak pláne örülök, hogy nem jött velem szemben senki.