Az egész azzal kezdődött, hogy mikor ideköltöztünk, kiderült, hogy a fürdőszoba túl kicsi és túl rózsaszín ahhoz, hogy igazán lakható legyen, így két év szenvedés után elhatároztuk, hogy felújítjuk. Az csak egy dolog, hogy a felújítás három hete alatt megtanultuk értékelni a mi túl kicsi és túl pink fürdőnket, sőt, még az se olyan fájdalmas, hogy a komplett szakembergárda elmehet a kurva anyjába (ezen egészen őszintén egy kicsit se lepődtem meg, normális szakival még nem hozott össze a sors, bár a bútorasztalos már majdnem majdnem majdnem), de az, hogy mostanában szólt az alsó szomszéd, hogy egy egyre terebélyesedő vízfolt van a plafonjukon, azaz valahol ereszt a kibaszott csőrendszerünk, az azért több a soknál. Úgy tűnik, hogy a biztosító (a házé, mert ugye nekünk nincs, hogy áldom ilyenkor a bölcs előrelátásomat) állja a cehhet, vagy legalább egy részét - de akkor is. Jön egy újabb szaki... Ja, mert az a csávó, aki a vízzel kapcsolatos cuccokat berakta (szándékosan nem csúfolom meg a vízszerelő-szakmát azzal, hogy kimondom róla is, hogy az), no, az nem veszi fel a telefonját, ha hívom (Bognak egyszer felvette, de aztán le is rakta). Gyáva féreg, de van jó oldala is: ő már nem bassza el jobban.

Szóval, jön a szaki, megvizsgál, dűt-borít, jön a biztosítósember, all in, visszafalaz, remélem maradt még járólap, mert ha nem, akkor lesz egy fuvar a praktikerbe is, vagy valamelyik másikba, aminek az a mocskos mókus van a tetején, már abból is elegem van.

(Ha hozzáteszem, hogy ma már alig-alig érzem az "izom"lázat a hétvégi parkettázásból, akkor kialakul a kép arról, hogy mennyire nagyon szeretek én felújítani.)
(Na jó, azért szeretem az új fürdőszobánkat, a parkettát pedig egyenesen felvenném a kötelező dolgok közé.)