Tegnap voltunk színházban. Bertold Brecht: A szecsuáni jóember. Az igazat megvallva elég vegyes élmény volt, mert az első felvonásban még nem tudtam azt, amit a másodikban még igen: Brecht valami újító szándékánál fogva kitalálta, hogy ő nem sikerdarabokat ír majd, hanem "elidegeníti a nézőket" (Eszter szavai), mert már elege volt a sikerdarabokból,
csendben értetlenkedek picit: miért jobb az a sikerdarab, amit azért születik, hogy más legyen egyéb sikerdaraboknál?
és mindenféle ordibálás, ritmustalan zene és túljátszott karakterek hemzsegnek a darabban.
A szünetben erőteljesen elgondolkoztunk rajta Boggal, hogy mi a második felvonást a színházzal szemben található kocsmában bekkeljük ki, de aztán megembereltük magunkat, elővettük a mazochistább énünket, és visszamentünk a pokolba. Leszámítva, hogy kibaszottul kényelmetlen volt a szék, a második felvonás már élvezhető volt (szóval végülis Brecht beszopta), ellenben az tuti, hogy a színházakban vannak beépített tapsolók, akik a darab végekor átlendítik a közönséget a "mostanezmáavégeéstapsolnikell?"-állapoton, és adott végszőra heves tapsikolásban törnek ki. Hogy ezt miből gondolom? Hát abból, hogy a darab végekor szerintem a kutya nem gondolta volna, hogy vége - maximum reménykedett benne.
Az utókor kedvéért: van ez a játék, ez a Company of Heroes, ahol a mai játékokkal szemben már nem elég a külcsín, végre a szemkápráztató grafika mellé játékélmény is párosul, az a tipikus "még ezt az épületet - még ezt az egységet - még ezt a mapot" érzés lesz úrrá az emberen, márpedig én valójában utálom a valós idejű stratégiákat. Ha olcsóbb lesz, meg is veszem talán, bár most a S.T.A.L.K.E.R. nagyon csábít, ráadásul a szülinapom környékén jelenik meg... Ehh, szemét marketing. :D
