A magyar tanárképzésről.
Végzettségemet tekintve angol-számtech tanár vagyok, de mind az én, mind az esetlegesen tanított gyerekek jövőjét figyelembe véve szerencsére a kötelező körökön kívül egy percet nem tanítottam, és ha rajtam múlik, nem is fogok. A főiskolán eltöltött négy év alatt a szikráját is kiölték annak a vágynak, hogy tanítsak, méghozzá igen változatos eszközökkel.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy az intézményben, ahol elméletileg tanár-idoloknak kellene dolgozniuk, hogy tudásuk legjavát adva példát mutassanak a leendő pedagógusoknak - legalábbis én ezt várnám el -, csupa mongol idióta kapott állást. Ha mindent, de tényleg mindent összeadok, akkor talán három embert említhetek meg, de egyet mindenképp, ez pedig Papp Nándor, aki afféle reneszánsz-ember: kitűnően beszél angolul (olyannyira, hogy állam- és miniszterelnökök egész sorának tolmácsolt, például annak a Göncz Árpádnak is, akiről sosem gondoltam volna, hogy tolmácsra van szüksége), valószínűleg jól elboldogul oroszul is, kitűnő fordító, remek tanár, humoros, barátságos és művelt ember, és hobbija az angol nyelvészet - mondjuk nekem emiatt gyanús is picit, hogy ő valójában egy marslakó...
Na, de vissza az anyázáshoz. Tehát leszámítva azt a pár embert, csupa alkoholista, gyerekutáló, az életbe szinte minden szinten belesavanyodott szakbarbár, többségük évek óta semmilyen tudományos munkát nem végzett. Jellemző az általam néven nem nevezett számtech-tanszékvezető, aki a hetvenes években megírt könyveinek témáját rotálta négy éven és ötféle tantárgyon át. Legendásan gyűlöltük, de szerintem ez kölcsönös volt.
Azonban ha még mindig beteg, innen kívánok neki jobbulást, de tényleg.
De ha az tanárokat nem is számítjuk, akkor is marad a lepukkant technika, az elmaradott oktatási módszerek, és a hihetetlen híg emberanyag, már ami a diákokat illeti.
Nekem több olyan évfolyamtársam volt, akiről a pszichológia tanárunk (aki amúgy egy kórházban igazi betegekkel is találkozott, nem csak a könyvek alapján ugatta a tudományt) magabiztosan kijelentette, hogy klinikai eset, és ő bizony nem csak tanítani nem engedné, de kilépni az utcára sem.
Gondolom senkit nem lepek meg azzal, hogy leginkább belőlük lett aztán tanár. Azokból, akikről messziről süt, hogy képtelenek emberi kapcsolatok kialakítására, vagy akár csak egyszerű kommunikációra is. Azokból, akik ugyan nem bukdácsoltak, de soha, semmiből nem villantottak. Vegetáltak, meghúzódtak, hogy most a diplomával a kezükben a gyerekeinknek essenek. Könyörgöm, hogy bízhatnék valakiben, aki 24 éves korában nem csak, hogy nővel/férfival nem volt, de egy sima smárolás nem jutott neki?
