Iszonyúan tanácstalanul álltam ma a metrón, mikor egy látványosan meleg srác ledagadtozott egy valóban igencsak kövér lányt. Hogy mi történt pontosan, azt nem tudom, mikor én beléptem a kocsiba, már csak a végeredményt hallottam, és láttam, ahogy leülnek egy ülés két végére. A lány a Moszkvától a Keletiig úgy három könnycseppet morzsolt el lopva, a srác meg egyre lejjebb eresztette az orrát, amit még a vita hevében emelt az égig. Együtt szálltunk le, mögöttem jöttek a mozgólépcsőn, és fogták egymás kezét.
Persze lehet, hogy csak annak megható ez a sztori, aki a nagyapja
jelen állás szerinti
utolsó szülinapjáról jön hazafelé. Bár most jól van, azért 86 évesen már nincsenek csodák, még annak sem, akinek a csoda központi szerepet játszott az életében. Most írhatnék arról, hogy melyik kórház melyik osztályának dögöljön meg minden munkatársa, és fogadkozhatnék, hogy márpedig én nem hagyom majd, hogy ilyesmi történjen, de a lényeg nem ez, hanem az az öröm, amit papi szemében láttam, ahogy megjöttek a dédunokái.
Jellemző egyébként, hogy ezek a karácsony közeli papiszülinapok mindig jól sikerültek, általában viccmesélős, kajálós kis bulik voltak, amik még az amúgy több sebből vérző családi kapcsolatban álló rokonokat is egymás mellé ültették.
ennek az írásnak most nincs vége, vagy tanulsága - max azt tudnám leírni, hogy ne öregedjen meg senki, de az meg nem kerülne be egy menedzserképző tananyagába sem...
