The following takes place during the flight from Amsterdam to Panama City.
Kábé félutún járunk, eddig volt egy közepesen jó kaja,
azért közepesen, mert a két lehetőség közül, úgymint nyugati csirke és keleti marha, csak az egyik volt finom
bár magam sem gondoltam volna, hogy egyszer örömmel eszek meg olyasmit, amiben párolt zöldbab van - hogy a többit, amit nem ismertem fel, már ne is említsük.
Már kapisgálom, hogy mi értelme volt a Mythbusters "Képes-e vákumba szorulni a segged a repülő vécéjében" epizódjának, ugyanis eddig nem engedtem a természet hívó szavának magasabban, mint egy átlagos tízemeletes legfelső szintje. Aki esetleg nem tudná, a magaslati klotyók vákummal működnek, magyarán belemegy, aminek bele kell, aztán megnyomsz egy gombot, és huss
de szó szerint
minden eltűnik. Elsőre ijesztő élmény, nem is bírtam megállni, hogy ne nyomjam meg rögvest mégegyszer. Egy perc múltán kiderült, hogy a vákumos mennyországba kerültem - a mosdó is így működik, szóval most nem csak belehugyoztam az Atlanti-óceánba, de még a kezemet is belemostam.
Mennek itt mindenféle filmek, például Mathhew Mekkánöhível a Fools' Gold, amit speciel nem néztem, de bármikor felpillantottam a PSP-ből a monitorra, mindig csak azt láttam, hogy ugyanaz a három szereplő beszélget. Ja, az említett színésznek tényleg nevetségesen rövid a keze.
Az első osztállyal, vagyis a business classal kapcsolatban arra jutottam, hogy kevés erősebb szimbólum van a világon, mint az az első- és túristaosztályt elválasztó függöny. Persze, a túloldal mindig zöldebb, de ránézel, és mintha betonfal lenne - pedig egy sima, kék szövetlepedő. Na mindegy, valószínűleg teljesen másképp gondolkodom majd, ha legközelebb már ott utazunk.
Amúgy tiszta intercity az egész utazás, két sorral előttünk egy csecsemő, kettővel mögöttünk egy páréves bömböl időnként - szerencsére azért a gép zaja nagyrészt elnyomja.
picsába, most kezdett rá a csecsemő
A legeslegfurább az egészben az, hogy otthon este nyolc felé jár az idő, viszont itt hét ágra süt a nap - persze ez 10800 méteren nem olyan nagy csoda - szóval a lényeg, hogy tökéletesen elvesztettem az időérzékemet. Egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, vagy úgy egyáltalán semmit abból, hogy hé, este nyolc van - remélem ez kitart majd hajnali négyig, míg odaérünk San Joséba.
Kábé félutún járunk, eddig volt egy közepesen jó kaja,
azért közepesen, mert a két lehetőség közül, úgymint nyugati csirke és keleti marha, csak az egyik volt finom
bár magam sem gondoltam volna, hogy egyszer örömmel eszek meg olyasmit, amiben párolt zöldbab van - hogy a többit, amit nem ismertem fel, már ne is említsük.
Már kapisgálom, hogy mi értelme volt a Mythbusters "Képes-e vákumba szorulni a segged a repülő vécéjében" epizódjának, ugyanis eddig nem engedtem a természet hívó szavának magasabban, mint egy átlagos tízemeletes legfelső szintje. Aki esetleg nem tudná, a magaslati klotyók vákummal működnek, magyarán belemegy, aminek bele kell, aztán megnyomsz egy gombot, és huss
de szó szerint
minden eltűnik. Elsőre ijesztő élmény, nem is bírtam megállni, hogy ne nyomjam meg rögvest mégegyszer. Egy perc múltán kiderült, hogy a vákumos mennyországba kerültem - a mosdó is így működik, szóval most nem csak belehugyoztam az Atlanti-óceánba, de még a kezemet is belemostam.
Mennek itt mindenféle filmek, például Mathhew Mekkánöhível a Fools' Gold, amit speciel nem néztem, de bármikor felpillantottam a PSP-ből a monitorra, mindig csak azt láttam, hogy ugyanaz a három szereplő beszélget. Ja, az említett színésznek tényleg nevetségesen rövid a keze.
Az első osztállyal, vagyis a business classal kapcsolatban arra jutottam, hogy kevés erősebb szimbólum van a világon, mint az az első- és túristaosztályt elválasztó függöny. Persze, a túloldal mindig zöldebb, de ránézel, és mintha betonfal lenne - pedig egy sima, kék szövetlepedő. Na mindegy, valószínűleg teljesen másképp gondolkodom majd, ha legközelebb már ott utazunk.
Amúgy tiszta intercity az egész utazás, két sorral előttünk egy csecsemő, kettővel mögöttünk egy páréves bömböl időnként - szerencsére azért a gép zaja nagyrészt elnyomja.
picsába, most kezdett rá a csecsemő
A legeslegfurább az egészben az, hogy otthon este nyolc felé jár az idő, viszont itt hét ágra süt a nap - persze ez 10800 méteren nem olyan nagy csoda - szóval a lényeg, hogy tökéletesen elvesztettem az időérzékemet. Egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, vagy úgy egyáltalán semmit abból, hogy hé, este nyolc van - remélem ez kitart majd hajnali négyig, míg odaérünk San Joséba.
