Ha férfi vagy, a gyereked születése életed legszebb jeleneteinek egyike, aminek minden egyes másodpercére tisztán emlékszel majd, és amit olyan mélyen kell átélned, ahogy csak tudod. Oké, a köldökzsinór elvágására nem vállalkoztam, de attól még megvolt minden: félelem, féltés, várakozás, szorongás, tehetetlenség, szeretet, szerelem, és persze sírás, mert aki kibírja, hogy a frissen világra jött gyerekének első mozdulatait látva ne lábadjon könnybe a szeme, az kezdjen el sürgősen erősíteni emberségből.

Ellenben ha nő vagy, ez az egész szülés oltári szívás. Mindenki ismeri a saját nőjét, mindenki tisztában van azzal, hogy nem véletlenül ők szülnek: elszántabbak, akarnokok, hajcsárok, bírják a fájdalmat, a vért, hogy a szabás-varrás-stoppolás terén szerzett jártasságukat most ne is említsem. Tudom én is, hogy bár szkanderben lenyomom Bogot, a kalapáccsal ujjracsapkodást ő bírja jobban, és pont ezért vagyok tisztában azzal, hogy amikor már ő is azt mondja, hogy "oké, ez fáj", akkor az ott fáj baszki, és kész.

Viszont a lényeg a vége. Tudom, hogy nem kéne ugrálnom, mert 13 órányi szülősködés még nem jogosít fel semmire, de ahogy a kezedbe adják a fiad, és ő először hunyorog rád... nos, az még akkor is életed legjobb pillanata, ha tudod, hogy neki speciel fogalma sincs a pillanat kivételességéről.