Szóval.
Bog csütörtök reggel telefonált, hogy meghalt a nagymamája. Egyrészt egy darabig nem tudtam, melyik (nem mintha nem lenne tökmindegy, persze), másrészt semmit sem hallottam, mert épp a metrón ültem. Hamarost kialakult, hogy aznap este indulunk hozzájuk, alszunk egyet, és megyünk is tovább a Munkács után nem messze eső falucskába.
Én eddig csak egy temetésen voltam, nagyapámén, és az (leszámítva a faszfej pap beszédét)
azért az egész különlegesen marhaság, hogy minden nagy eseménynél valaki olyan kell(ene), hogy beszédet mondjon, aki mindenkinél kevesebbet tud a katyvaszról, amit mi magunk közt úgy hívunk, hogy élet
tulajdonképp "fájdalommentes" volt, mert volt ugyan mise, meg ravatal, de mindkettő kis csöndes, a halálhoz illő dolog, a koporsó végig csukva, sőt, leszámítva a ravatalozótól a sírig vezető száz métert, szinte nem is láttuk azt.
Tudtam persze, hogy most egész másra kellene számítanom, mert egyrészt bábka Vászilenka mélyen vallásos volt,
első találkozásunkkor kábé egy liter szenteltvizet kaptam tőle az ebéd előtti áldáskor, alaposan szétosztva az ingemen, gondolom úgy vélte, hogy egy pogánynak, aki az unokája férje lesz, nem árthat egy kis vizecske -- én komolyan meglepődtem rajta, hogy nem kezdtem el sisteregve füstölni
másrészt meg mert Ukrajnában minden ünnep más egy kicsivel.
Amire ugyan készültem, de nem eléggé (bár szerintem erre nem is lehet felkészülni), az az volt, hogy a ravatal abban a szobában volt, ahol Boggal régebben aludtunk, de ez még nem minden, mert nyitva volt a koporsó.
Nekem kevés hiányzott, viszont Bog ekkor tört meg teljesen. Később mondta, hogy addig egyszerűen nem fogta fel, hogy megyünk a nagymamája temetésére, és ebben az egy pillanatban összesűrűsödött az elmúlt másfél nap minden sara.
Én többet nem mentem be a szobába, sőt, nagyrészt ténferegtem csak fel-alá, hiszen az ott lévő emberek szavát nem értettem, így igyekeztem elkerülni a velük való találkozást. Kicsit később Bog meg én (illetve pár, számomra tökéletesen ismeretlen rokon) felkerekedtünk, hogy elmenjünk a templomba. Nem tudom, hogy írjak erről anélkül, hogy kegyeletsértő legyek, szóval egyezzünk ki lélekben azzal, hogy nem az akarok lenni, csak kifejteném, hogy mi nem tetszett.
No, röviden: az egész. A templom úgy nézett ki, mintha a kínai giccsmesterek rendeztek volna benne kiállítást, a mise oroszul volt, és nagyon csúnya tekinteteket vetettek ránk a helyi öregasszonyok, mikor látták, hogy mi nem vetünk keresztet, és hogy én nem térdelek le. Ezt mondjuk konkrétan leszartam, mert ha Kriszta nagymamája életében tudomásul vette, hogy nem vagyok vallásos, akkor valószínűleg halálában sem lesz ezzel semmi baja, a pap, akinek az arcára konkrétan az el, az e, az esz, az a, az er, az o és az m betűk voltak vésve, pedig nem érdekel picit sem.
Egy órát álldogálltunk a templomban, utána pedig némi mutogatás árán megértettem, hogy a helyiek szerint a fekete zászlót tartó rudat nekem el kellene vinnem a házig, ha már úgyis azon gondolkoztam végig, hogy miért van ott.
Később a pap még mondott egy hosszú beszédet, ami - mit ad isten - szintén komplett faszság volt, Krisztán csak azt láttam, hogy nehezen fogja vissza magát egy-két mondatnál, majd elmondta, hogy a pap arról beszélt leírhatatlan parasztsággal, hogy ha nem hiszünk istenben, akkor hiába minden étel és ital, mindig éhesek és szomjasak maradunk. Ejtett aztán pár szót az alkoholról, a különböző színűre festett körmökről, meg reklámozott valami munkácsi szellemet, vagy társaságot, akiknek adakozni lehet.
A temetési ceremónia egyetlen szakasza, amivel maradéktalanul egyet tudtam érteni, az az utolsó menet volt, vagyis mikor elbattyogtunk a kábé másfél kilométerre eső temetőig. Érdekes volt látni, hogy bár az egész utat elfoglaltuk, senki nem tiltakozott. A szemből érkezők leálltak az út mellé, még a motort sem járatták, akik pedig mögénk kerültek, azok nem dudáltak, nem anyáztak, és végképp nem próbálták megelőzni a menetet; szépen beálltak a sorba, és megvárták, míg odaérünk, ahova megyünk. Még azon sem akadtak ki, hogy minden, az utunkba eső út melletti oltár és jézus-szobor mellett megálltunk (ebből összesen három volt).
Érdekes volt látni, hogy mennyire megnyugodott mindenki, miután a koporsót a földbe helyezték, és betemették a sírt. Volt ugyan egy kis közjáték, például, hogy a fejhez vagy a lábhoz kell tenni a keresztet (mert az ungvári szokások szerint a lábhoz, hogy a halott "rálásson", a többi rokon viszont úgy tudta, hogy a fejhez), és hallottam életem legborzasztóbb hangját, ami mellett a koporsóra szórt föld hangja is elbújhat, konkrétan a koporsószegre ütő kalapács döngését - tudom, hogy ez ilyen álköltői, de olyan volt, mintha valaki egy kurva nagy írógéppel épp az utolsó pontokat ütné le. Szóval mindenki megnyugodott, a toron már beszélgetés és halk nevetgélés is volt, Kriszta nagypapája még viccet is mesélt - pedig mindenki meg volt / van rémülve, hogy mi lesz az öregúrral, hiszen negyvennyolc évet éltek együtt, ami túl sok idő ahhoz, hogy valaki a saját lábára tudjon állni. Én nem féltem, mert rajta is azt láttam, mint anno nagyanyámon: a temetés alatt teljesen kikészült, de aztán valahogy ő is feldolgozta, és a toron már ő is furán vicces hangulatban volt, amit akkor nagyon furcsálltam, de mára már tudom, hogy máshogy nem élte volna túl.
Bog csütörtök reggel telefonált, hogy meghalt a nagymamája. Egyrészt egy darabig nem tudtam, melyik (nem mintha nem lenne tökmindegy, persze), másrészt semmit sem hallottam, mert épp a metrón ültem. Hamarost kialakult, hogy aznap este indulunk hozzájuk, alszunk egyet, és megyünk is tovább a Munkács után nem messze eső falucskába.
Én eddig csak egy temetésen voltam, nagyapámén, és az (leszámítva a faszfej pap beszédét)
azért az egész különlegesen marhaság, hogy minden nagy eseménynél valaki olyan kell(ene), hogy beszédet mondjon, aki mindenkinél kevesebbet tud a katyvaszról, amit mi magunk közt úgy hívunk, hogy élet
tulajdonképp "fájdalommentes" volt, mert volt ugyan mise, meg ravatal, de mindkettő kis csöndes, a halálhoz illő dolog, a koporsó végig csukva, sőt, leszámítva a ravatalozótól a sírig vezető száz métert, szinte nem is láttuk azt.
Tudtam persze, hogy most egész másra kellene számítanom, mert egyrészt bábka Vászilenka mélyen vallásos volt,
első találkozásunkkor kábé egy liter szenteltvizet kaptam tőle az ebéd előtti áldáskor, alaposan szétosztva az ingemen, gondolom úgy vélte, hogy egy pogánynak, aki az unokája férje lesz, nem árthat egy kis vizecske -- én komolyan meglepődtem rajta, hogy nem kezdtem el sisteregve füstölni
másrészt meg mert Ukrajnában minden ünnep más egy kicsivel.
Amire ugyan készültem, de nem eléggé (bár szerintem erre nem is lehet felkészülni), az az volt, hogy a ravatal abban a szobában volt, ahol Boggal régebben aludtunk, de ez még nem minden, mert nyitva volt a koporsó.
Nekem kevés hiányzott, viszont Bog ekkor tört meg teljesen. Később mondta, hogy addig egyszerűen nem fogta fel, hogy megyünk a nagymamája temetésére, és ebben az egy pillanatban összesűrűsödött az elmúlt másfél nap minden sara.
Én többet nem mentem be a szobába, sőt, nagyrészt ténferegtem csak fel-alá, hiszen az ott lévő emberek szavát nem értettem, így igyekeztem elkerülni a velük való találkozást. Kicsit később Bog meg én (illetve pár, számomra tökéletesen ismeretlen rokon) felkerekedtünk, hogy elmenjünk a templomba. Nem tudom, hogy írjak erről anélkül, hogy kegyeletsértő legyek, szóval egyezzünk ki lélekben azzal, hogy nem az akarok lenni, csak kifejteném, hogy mi nem tetszett.
No, röviden: az egész. A templom úgy nézett ki, mintha a kínai giccsmesterek rendeztek volna benne kiállítást, a mise oroszul volt, és nagyon csúnya tekinteteket vetettek ránk a helyi öregasszonyok, mikor látták, hogy mi nem vetünk keresztet, és hogy én nem térdelek le. Ezt mondjuk konkrétan leszartam, mert ha Kriszta nagymamája életében tudomásul vette, hogy nem vagyok vallásos, akkor valószínűleg halálában sem lesz ezzel semmi baja, a pap, akinek az arcára konkrétan az el, az e, az esz, az a, az er, az o és az m betűk voltak vésve, pedig nem érdekel picit sem.
Egy órát álldogálltunk a templomban, utána pedig némi mutogatás árán megértettem, hogy a helyiek szerint a fekete zászlót tartó rudat nekem el kellene vinnem a házig, ha már úgyis azon gondolkoztam végig, hogy miért van ott.
Később a pap még mondott egy hosszú beszédet, ami - mit ad isten - szintén komplett faszság volt, Krisztán csak azt láttam, hogy nehezen fogja vissza magát egy-két mondatnál, majd elmondta, hogy a pap arról beszélt leírhatatlan parasztsággal, hogy ha nem hiszünk istenben, akkor hiába minden étel és ital, mindig éhesek és szomjasak maradunk. Ejtett aztán pár szót az alkoholról, a különböző színűre festett körmökről, meg reklámozott valami munkácsi szellemet, vagy társaságot, akiknek adakozni lehet.
A temetési ceremónia egyetlen szakasza, amivel maradéktalanul egyet tudtam érteni, az az utolsó menet volt, vagyis mikor elbattyogtunk a kábé másfél kilométerre eső temetőig. Érdekes volt látni, hogy bár az egész utat elfoglaltuk, senki nem tiltakozott. A szemből érkezők leálltak az út mellé, még a motort sem járatták, akik pedig mögénk kerültek, azok nem dudáltak, nem anyáztak, és végképp nem próbálták megelőzni a menetet; szépen beálltak a sorba, és megvárták, míg odaérünk, ahova megyünk. Még azon sem akadtak ki, hogy minden, az utunkba eső út melletti oltár és jézus-szobor mellett megálltunk (ebből összesen három volt).
Érdekes volt látni, hogy mennyire megnyugodott mindenki, miután a koporsót a földbe helyezték, és betemették a sírt. Volt ugyan egy kis közjáték, például, hogy a fejhez vagy a lábhoz kell tenni a keresztet (mert az ungvári szokások szerint a lábhoz, hogy a halott "rálásson", a többi rokon viszont úgy tudta, hogy a fejhez), és hallottam életem legborzasztóbb hangját, ami mellett a koporsóra szórt föld hangja is elbújhat, konkrétan a koporsószegre ütő kalapács döngését - tudom, hogy ez ilyen álköltői, de olyan volt, mintha valaki egy kurva nagy írógéppel épp az utolsó pontokat ütné le. Szóval mindenki megnyugodott, a toron már beszélgetés és halk nevetgélés is volt, Kriszta nagypapája még viccet is mesélt - pedig mindenki meg volt / van rémülve, hogy mi lesz az öregúrral, hiszen negyvennyolc évet éltek együtt, ami túl sok idő ahhoz, hogy valaki a saját lábára tudjon állni. Én nem féltem, mert rajta is azt láttam, mint anno nagyanyámon: a temetés alatt teljesen kikészült, de aztán valahogy ő is feldolgozta, és a toron már ő is furán vicces hangulatban volt, amit akkor nagyon furcsálltam, de mára már tudom, hogy máshogy nem élte volna túl.
