Nos, a magyar futball margójára.

Az, hogy valójában mennyire szeretem (nézni) a sportokat, jól lemérhető abból, hogy én még a síugráson is képes vagyok hülyére izgulni magamat (és nem azért, hogy ne essenek le, sőt, néha azért szorítok picit, hogy szétcsússzon az a telemark a végén...), a kedvenc sportom pedig egy olyan dolog, ahol két év kell ahhoz, hogy egyáltalán sejteni lehessen, hogy hol a (jég)korong. Ehhez képest.

Voltunk Boggal tegnap Újpest - Paks meccsen,

nem kergültem meg, Bog kapta ellátmányba a munkahelyén

magyar labdarúgó nemzeti bajnokság, legfelsőbb osztály. Olyan apróságok, hogy a paksi kapus az egggggész rohadt meccsen képtelen volt elrúgni a labdát a felezővonalig, áh, ezek nem is zavartak annyira. De hogy bazmeg egy kiugratás, ahol valaki sprinteltvolna nem sok, annyi nem volt? Futkorásztak a faszik fel-alá, Bog végig mondogatta, hogy báááz, ezek öregek, és tényleg. 3-2 lett a vége, és bár a helyi műsorközlő szerint az utolsó újpesti gól valami egészen káprázatos volt, nem tudnék egy pillanatot sem felidézni, ami tényleg, na jó, nem maradandó, de legalább élvezetes lett volna.

És hogy miért írtam az elején, hogy mekkora sportbubus vagyok? Mert én hülye, még ezt is képes voltam élvezni. Ököllel lendítettem az ég felé, mikor gólt lőtt az UTE (örültem én a paksi góloknak is, de mégiscsak az újpestiek között ültünk, ingyenjeggyel, szóval egyrészt túlélési ösztön, másrészt lekenyereztek), pedig abszolút mértékben leszarom a magyar futballt, válogatott szinten mintegy tíz éve.

Összességében még most is azt mondom, hogy ha most felszántanánk-bevetnénk a pályákat, még nem lenne késő, biztos kell valamit mostanában veteményezni, muskátlit, vagy mittomén, az legalább szép, és majdnem annyi gólt is lő, mint ezek a töketlen bénák.

Amúgy a húsvét fasza volt, voltunk bowlingozni, és nem kellett locsolkodnom, aminek az így meg nem locsolt nőkön túl talán én örültem a legjobban.